Pécsi Tudományegyetem

Pszichológia Intézet

Papp Barbara

Nyomtatóbarát változatPDF változat

Pszichoterápia és változás: Az első eredmények (Ismeretterjesztő cikk) A közlemény a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Köszönöm Dr. Péley Bernadette professzor asszonynak a sok segítséget. Köszönöm az OORI Tündérhegy terapeutáinak, hogy támogatták a kutatást, és különösképpen a pácienseknek, hogy készséggel álltak a rendelkezésemre, anélkül, hogy bármilyen viszonzást vártak volna. Kedves Interjúalanyaim, minden jót kívánok a „kinti életben”!

 

 

 

Mint a legtöbb orvosi kezelésre, pszichoterápiára is általában azért jelentkeznek az emberek, hogy a gyógyító folyamat révén állapotukban valamiféle változás, javulás álljon be. Az utóbbi kezelési mód esetében a páciensek alapvetően lelki eredetű problémáikra keresnek megoldást, a lélektan eszközeivel. A pszichés változások mérése azonban sokkal nehézkesebb, mint a testi folyamatoké. Hogy mérhető a reménytelenség, a szorongás, vagy éppen a felfokozott lelkiállapot, és ezek módosulása? Természetesen bizonyos mértékig megítélheti a kezelő, a környezet a változást. Számos teszt áll a rendelkezésünkre, mely főként a páciensek tüneteit méri fel, és ezekből kiolvasható például, hogy depressziója mérséklődhetett, hiszen Depresszió indexe csökkenést mutat. Kutatásunkban azt feltételeztük, hogy a személyiség átdolgozása nem csupán tüneti síkon mutatkozik meg, hanem komplex módon változásokhoz vezet: az illető önmagáról és világról alkotott képe is megváltozik, ami többek között saját magukról alkotott szövegeiben tükröződik.

 

Nem élhetünk elbeszélések, szövegek nélkül. Nem csupán az emberi kommunikáció alapvető eszközéről van szó, hanem gondolatainkban, emlékeinkben, álmainkban is szövegeket használunk. Az elbeszélések pedig, különösen az én-elbeszélések utalnak arra, hogy hogyan látja magát az illető, milyen konfliktusai vannak, hogy érzi magát a társas kapcsolatokban (Ld. László, 2005). A szövegeket vizsgálhatjuk hagyományos tartalomelemzéssel, például ha valaki a kezelés kezdetekor a szüleivel való konfliktusairól számol be, a lezáráskor pedig arról, hogy nagyon jól kijönnek egymással, akkor feltételezhető, hogy változott a kapcsolata a szüleivel. Ha a pszichoterápiába lépéskor arról beszél, hogy alig képes kimozdulni otthonról, ehhez sem kedve, sem ereje, viszont később elmondja, hogy baráti társaságával rendszeresen összejár, együtt mennek bulizni, akkor lelkiállapotában és társas életében elmozdulás történhetett. Mi azonban nem elégedtünk meg ennyivel, ehelyett a szövegek mélyebb vizsgálatára, formai jegyeket is figyelembe vevő elemzésére vállalkoztunk.

 

Az elbeszélések tartalmi és formai jellemzőkkel egyaránt rendelkeznek. A hétköznapi életben is előfordul, hogy ugyanarról a jelenségről két nagyon különböző interpretációban hallunk (elég, ha a politikai kommunikációra gondolunk). Hogy egy nem aktuális, ráadásul részben fikciós példát vegyünk, vizsgáljuk meg, hogyan írta le Szabó Magda – talán legismertebb – regényében azt a történést, hogy a második világháborúban a magyar hadsereg bizonyos csapatmozgásokat végzett.

„»Csapataink arcvonalát átrendeztük és kiegyenesítettük» - közölte a bemondó, és Torma Gedeon nem nézett a nevelőkre, körmét bámulta figyelmesen, és éppolyan jól tudta, mint minden felnőtt a teremben, hogy a mondat azt jelenti, a sereg visszavonulóban van, a front közeleg” (Szabó, 1970, 333.).

Bár a rádió és az igazgató úr is ugyanarra a fizikai jelenségre gondolt, ez egészen másképp fogalmazódott meg szövegeikben. Amíg a média az aktivitás, addig Torma a tehetetlenség jeleként értelmezte a haderő mozgását. A mögöttes tartalom tehát ugyanaz, ami az eltérő értelmezések révén (ez a győzelemhez vezető út – ez a katasztrófához vezető út) eltérő nyelvi megjelenítésben formálódik.

 

Egy másik szépirodalmi példát véve:

„Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám” (József, 1925/2008). A totális egyedülvalóság megfogalmazása mennyivel nyomatékosabb – és persze kifejezőbb, szebb is – így, a hiányok felsorolásával, mintha csak egyszerűen annyit mondana: Teljesen egyedül vagyok. A tartalmi mondanivaló nagyon hasonló, de a formai különbségek igencsak látványosak. A versrészlet számos tagadást használ. A tagadó forma, a tagadások (elsősorban a tagadószók és a fosztóképzővel ellátott alakok) nem föltétlen jelenítenek meg hiányokat, rossz történéseket. A tagadás, a nemet mondás tulajdonképpen eszköze az emberi fejlődésnek, a felnőtté válásnak: a kisgyerek megtanulja, hogy nem teheti azt és úgy, ahogy az neki tetszik, ehelyett igazodnia kell bizonyos szabályokhoz. A nemet mondás képessége tehát a kultúrába való beilleszkedés képessége, azonban a tagadó formák túlzott használata már általános negativizmusra utal, és a depresszióval áll összefüggésben: a depressziósok sokkal nagyobb arányban használják a tagadást, mint mások (Hargitai – Naszódi – Kis – Nagy – Bóna – László, 2005).

 

Ha a depresszió és a tagadás ilyen módon kapcsolódik, akkor – feltételezéseink szerint – a depresszió változása lemérhető a páciensek szövegeiben a tagadó formák csökkenésével. Vizsgálatunk során az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás – Rehabilitációs Osztályán („Tündérhegy”) pszichoterápiában részt vevő pácienseivel készítettünk interjúkat. Három kérdést tettünk fel:

  1. Hogyan látja saját magát, milyennek gondolja magát?
  2. Mit gondol, mások hogy látják, milyennek gondolják?
  3. Ha változtatna magán esetleg valamit, mi lenne az? (Hardtke, K. és Angus, L., 2004 alapján).

Az interjút három alkalommal készítettük el: a kezelés első hetében, a kezelés hatodik hetében (ez az osztályon átlagos kezelési idő félideje), valamint az elmenetel előtti utolsó napokban. Arra kértük az interjúalanyokat, hogy mindegyik kérdéshez kapcsolódóan meséljenek el valami velük megtörtént esetet is. A beszélgetéseket diktafonra rögzítettük és átírtuk, hogy sor kerülhessen a részletesebb elemzésre. Közben egyéb teszteket is használtunk a terápiás változás mérésére. Az úgynevezett MMPI tesztet az osztályos gyakorlat szerint mind a bekerüléskor, mind a távozáskor kitöltik a páciensek. Ez a hosszú, a pszichés problémák, tünetek jelentős részét átfogó kérdőív alkalmas többek között a depresszió mérésére. Így a teszteredmények változásait értelmeztük a terápiás változás objektív mutatóiként.

 

Az elemzés első lépéseként azt vizsgáltuk, hogy a terápia folyamatával párhuzamosan hogyan változik a depresszió. Egyelőre 25 páciens adatait használtuk fel. A változás tüneti szintjét a már említett MMPI teszt depresszió indexének módosulása jelezte, és hipotézisünk szerint ezzel párhuzamosan a páciensektől nyert szövegek tagadás-értékei jelentősen csökkenni fognak. A tagadást a NarrCat, azaz Narratív Kategoriális Elemzés rendszer Tagadás moduljával vizsgáltuk. A modul úgy készült, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Pécsi Tudományegyetem közös Narratív Pszichológiai Kutatócsoportjának tagjai nyelvünk szavait annotálták, vagyis ebben az esetben minden olyan magyar szót, amely tagadást fejez ki vagy tagadásra utalhat, egy erre vonatkozó jelzéssel láttak el (Ehmann, 2013). Az így létrejött Tagadás modult lefuttattuk a kutatásban résztvevő páciensek interjú szövegein, és a találatokat összegeztük.

 

Eredményeink szerint erős szignifikáns összefüggés mutatható ki az MMPI Depresszió indexének kedvező irányban történő változása és a páciens interjúszövegeiben mért tagadás-értékek csökkenése között. Tehát minél inkább csökkennek a páciens depressziós tünetei, annál inkább csökken önmagáról alkotott szövegeiben tapasztalható negativitás. A kapott eredmények alátámasztják azt a feltételezést, hogy a pszichoterápiás javulás a páciensek elbeszéléseinek változásában, annak formai elemeiben is megjelenik. A jelenség arra utal, hogy nem csupán tüneti szintű változás történik ilyen esetekben, hanem a páciens egész személyisége, identitása formálódik.

 

 

Felhasznált irodalom

Ehmann B. (2013). Nyelvtechnológia és pszichológiai tartalomelemzés. In: Ittzés Gábor (szerk.): Cura mentis – salus populi: Mentálhigiéné a társadalom szolgálatában: Ünnepi kötet Tomcsányi Teodóra 70. születésnapjára. Budapest: Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar, Mentálhigiéné Intézet. 433-444.

Hardtke, K. és Angus, L. (2004). The Narrative Assessment Interview: Assessing Self-change in Psychotherapy. In: Angus, L. és McLeod, J. (szerk.) Handbook of Narrative and Psychotherapy: Practice, Theory and Research. Thousand Oaks, CA, USA: Sage Publications. 247-262.

Hargitai R. – Naszódi M. – Kis B. – Nagy L. – Bóna A. – László J. (2005). A depresszív dinamika nyelvi jegyei az én-elbeszélésekben. Pszichológia, 25, (2): 181-199.

László J. (2005). A történetek tudománya: Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest:

Új Mandátum Könyvkiadó.

 

Források:

József A (1925/2008). Tiszta szívvel. In: József Attila összes költeményei. http://mek.oszk.hu/00700/00707/ Letöltés ideje: 2014. március 10.